E'mese vár

 

"Bármi legyen, gazdagít"

 

 

 

Az útnak induló vándorok hamubasült pogácsát tettek tarisznyájukba. Ez segítette őket, ha éhesek lettek, ha elfáradtak, ebből adtak annak, aki éhes volt, fáradt volt és segítséget kért. Mi ezt a mesét, ezeket a mondókákat adjuk nektek útravalóul.

 

 

Volt egy dongó, meg egy légy.
tovább is van, mondjam még?
Mondjad!

Volt egy darázs, meg egy légy,
tovább is van, mondjam még?
Mondjad!

Volt egy molnár, meg egy pék,
tovább is van, mondjam még?
Mondjad!

Volt egy asztal, meg egy szék,
tovább is van, mondjam még?
Mondjad!

Ott egy hordó, meg egy kád.
Tovább is van, mondjam hát?
Mondjad!

Ott egy lopó, meg egy csap.
Tovább is van, mondjam csak?
Mondjad!

Szobában egy kemence,
tovább is van, mondjam-e?
Mondjad!

Ha neked ez nem elég,
öleld meg a kemencét!

De ha még ez sem elég,
elmondok most egy mesét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bőhön, a vadász

burját mese alapján: Luzsi Margó meséje

forrás: Karig Sára: Apagyilkos sámánfiak. Burját mesék és mondák.
(Népek meséi sorozat)
Bőhön höbűn = 165-166 p.

 

Hajdanában, réges - régen élt egy legény Burjátországban. Úgy hívták, Bőhön. Vadász volt ez a legény, a burjátok úgy mondják, höbűn. Hát a legényt mindenki csak úgy emlegette: Bőhön höbűn.

Egyszer, jókor reggel Bőhön höbűn elhatározta, hogy elmegy vadászni. Volt egy kis szekere, abba befogta szép kicsi fehér bikáját, s elindult. Kellett a szekér, hátha valami nagy vadat ejt, s akkor azt el tudja rajta hozni.

Ahogy így ment, mendegélt, elhagyta már a falut, amikor szemébe ötlött egy rozsdás olló. Ott hevert az úton. Bőhön nem röstellt lehajolni érte, feltette a szekérre, s arra gondolt:

- Bármi legyen, gazdagít.

Így tanulta ezt az apjától, az meg az ő apjától.

Ment tovább Bőhön höbűn, amikor pár lépés után mit látott? Látott az úton egy kicsi békácskát. Éppen őt nézte. Lehajolt Bőhön, tenyerébe vette a békácskát, s mondta neki:

- Na, te kicsi békácska, ne árválkodj itt az úton, gyere velem! – azzal a szekerére tette, s arra gondolt:

- Bármi legyen, gazdagít!

Ment tovább. Ahogy így lépked, ballag, egyszer csak egy csöpp kis kígyó siklott át előtte. Megállt a kígyócska, öltögette a nyelvét Bőhönre. Ő meg odament, óvatosan kezébe vette a kis állatot, s mondta neki is:

- Na, te kicsi kígyócska, ne árválkodj itt az út szélin te sem, gyere velem! - azzal a szekerére tette őt is, s arra gondolt, amit az apjától, az meg az ő apjától tanult.

- Bármi legyen, gazdagít!

Így ballagott Bőhön, a höbűn vidáman, amikor egyszeribe valami megütötte az orrát. Beleszippantott mélyen a levegőbe, nézett jobbra, nézett balra, aztán lenézett a lába elé, s nem csalódott. Mert az hevert előtte, amire gondolt. Egy szép, nagy, friss, gőzölgő tehénlepény. Bőhönnek rögtön eszébe jutott:

- Bármi legyen, gazdagít! – lehajolt, felvette a tehénlepényt s feltette azt is a szekerére.

Kettőt se lépett, amikor megbotlott valamibe.  Egy nagy, nyeletlen kalapács akadt a lába elé. Feltette azt is a szekérre, s már mondta is magában:

- Bármi legyen, gazdagít!

Ment tovább. Nézdelődött, nézgelődött, s hát megpillantott az út szélén egy elhagyott fürj-fészket. Három kicsi tojás árválkodott benne. Nem hagyhatta ezt Bőhön höbűn, magához vette a tojásokat, feltette a szekérre, s na, mit is mondott? Hát azt, hogy:

- Bármi legyen, gazdagít!

Már beért az erdőbe, amikor az út két oldalán egy-egy kiszáradt bokrot vett észre. Fogta a kökénybokrot, felrakta a szekérre. Fogta a galagonyabokrot, felpakolta azt is, és az mondta, amit az apjától tanult, az meg az ő apjától.

- Bármi legyen, gazdagít.

Már szürkült, amikor meglátott egy tanyát. Rögtön tudta a nyomokból, hogy egy mangatháj házához érkezett. Ismerik ám a burjátok a mangathájt – ámbár senki se látta még. Nem ám, mert aki találkozott egy mangathájjal, azt a mangatháj megette.

Bőhön  nem azért volt höbűn, hogy megijedjen! Gondolta, mangatháj ide, mangatháj oda, ő bizony itt letanyázik. Elkezdett lepakolni a szekérről. A kalapácsot feltette az ajtófélfára. A tehénlepényt letette a küszöb elé. Aztán bement a házba, és körülnézett. A gerendára felakasztva túró csöpögött. Alatta dézsában gyűlt a savó, éppen jó volt a békácskának. Egy sajtárban tej volt, oda betette a kicsi kígyót. A mangatháj ágyában megágyazott a két szúrós bokornak, gondosan betakarta őket dunyhával. A sparhelt meleg hamujába került a három tojás, ő maga meg bebújt az ágy alá.

Jött a mangatháj. Üres volt a bendője, nem sikerült a vadászat.

- Hő! Hő! Idegen szagot szagot érzek! Itt ember járt, lesz már vacsora! Csak szomjas vagyok, iszok előbb egyet. – és bement a házba.

Odament a savóhoz, hogy igyon. Igen ám, de a kis békácska szemen köpte a szörnyet. Felbődült, nem tudta mi lehet az? Ment a tejhez, hogy akkor abból igyon. Kivágódott a kicsi kígyó, belemart a szeme közé. Üvöltött a mangatháj, megtántorodott, belehuppant az ágyba. Jajj! Szúrt a sok hosszú tüske nagyon. Felugrott a szörnyeteg, meglökte a sparheltet, kiugrott helyéről a hamutartó fiók. A három tojás összekoccant, összetört, a forró tojáslé szembe spriccelte.

- Jaj! Jaj! Mi ez? Mi a csoda ez?? Jajjjj! – és futott kifelé a házból.

Hanem azt elfelejtettem mondani, hogy Bőhön höbűn kiejtette a zsebéből az ollót, s az ott hevert a földön. Belelépett a mangatháj, beleállt  az olló a pucér talpába. Kínjában üvöltött rettenetesen, feltépte az ajtót, kiugrott rajta. No, bizony éppen a tehénlepényre. Azon elcsúszott, hanyatt esett, a fejére meg rá a kalapács az ajtófélfáról. No, puff neki! A mangathájnak  bizony kampec!

Előjött az ágy alól Bőhön höbűn. Megnézte a mangathájt, annak már tényleg kampec volt. Ásott neki egy nagy gödröt, eltemette, elföldelte, aztán körülnézett a tanyán. Volt ott minden, étel, ital, jószág, szerszám.  Bőhön ott is maradt, s bizony mondom, sóra, fára többet nem volt gondja! De egy valamit soha nem felejtett el. Azt, amit az apjától tanult, az meg az ő apjától, s az is az övétől –  mégpedig, hogy

- Bármi legyen, gazdagít!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Három vén bölcs Nekeresdben,

tengerre szállt egy rézüstben.

Ha az üstjük nagyobb volna,

az én mesém is tovább folyna.